2014. május 26., hétfő

Twenty-two

 


Wendy Moon


A mellkasomat nehéznek éreztem, főleg mikor levegőt akartam venni. A torkomban pedig gombóc keletkezett.
- Mit tettem? - suttogtam magam elé bámulva még mindig az asztalt figyelve. Mindent elfelejtve temettem az arcom a tenyerembe. 'De ügye ennyivel nem találják meg őket?'
- Hát most szépen elmondtad, hol laknak.. - dörmögte egy idegen ismerős velem szemben, mire ráemeltem tekintetem. Fogalmam sincs, hogy ezek után mi fog történni, vagy mit kellene csinálnom. Csak ösztönösen cselekedtem, s idáig tartott az adrenalin a testemben. Zaklatottságomban, s kimerültségemben nem tudtam normálisan levegőt venni.

- Mi lesz most? - hangom fájdalmas és bűntudatos volt. Liam csak nézett kemény arckifejezéssel, de miután kétségbeesett arcomat meglátta ellágyult tekintete. Sokat gondolkodott a válaszon, miközben grimaszolt.
- Az lesz, hogy mivel rád találtak, így nagy valószínű, hogy vissza visznek Amerikába és a srácokat börtönbe zárják ember rablás gyanújával.. és reméljük csak e miatt.. Mondjuk mindent megteszek, hogy tényleg csak e miatt kerüljenek zárdába.. - sóhajtott fájdalmasan. - Plusz, apámat is le kell tartóztatni, mert rájöttek, hogy ki ő. Komolyan azt hittem, hogy ma már szarabb nem jöhet, de erre te is megjelensz. Kibaszott jó. - zsörtölődött tovább, miközben a halántékát dörzsölgette az asztalra támaszkodva könyökével.
- Mi? Mert ki az apád? - kétségbeesésem mellé csodálkozás is csatlakozott, ahogyan hallgattam a hangját. Csak tágra nyílt szemekkel nézett szemeim közé, s mintha próbált volna valamit kitalálni, de végül sóhajtott.

- Az apám a londoni maffiának a vezetője. És ők akarják a halálodat, és eddig biztonságban is voltál, de most... - rázta meg a fejét - Erről senkinek se beszélhetsz, különben engem kinyírnak és kitagadnak. Így is nehéz volt elérni, hogy befogadjanak és megbízzanak bennem! - könyörtelenül beleütött az asztalba, de észhez tért elsötétült szemeivel, s felállva könyökömnél engem is felhúzott, s kilökte az ajtót, amin kimentünk. Megakartam kérdezni, hogy hova megyünk, hogy miért segít, hogy miért fontos az neki, amit mondott. És miért pont az én vérem? Végül egy folyosón leültetett  egy székben, s megparancsolta, hogy maradjak itt, és várjam meg. Valahogy nem volt kedvem futni, főleg nem egy kapitányságon, így vártam amíg be ment egy szobába, s az üvöltő csönd rám nyomódott. Talán ha kellett várnom tíz idegölő percet, mire halvány mosollyal az arcán kijött, majd rám pillantott, felsegített állni, de most nem fogta meg a kezem, csupán mellettem sétált a kijárat felé.
- Hova megyünk? - kérdeztem, ahogyan egy fekete terepjáróhoz értünk. Nem akartam beszállni egy olyan ember mellé, akinek az apja maga a "maffiapapa" és közben Zaynéknek segít. Milyen ember ez, miközben egy rendőrségen dolgozik?

Liam csak rám pillantott, majd szét nézett, s közelebb lépve szinte feltépte a kocsi anyósülésénél lévő ajtót, s belökött. Szerencsére nem vertem be magam, de kezdtem félni a helyzettől. Mégis mi vagyok én, hogy csak így ide-oda löknek és dobnak?
Próbáltam magam kirántani a fogásából, de egyszerűen nem ment. Fáradt is voltam, s nem mertem már visszamenni Zaynékhez. Hagytam magam, hogy bezárja az ajtót, s ő átrontott a sofőrülésre, majd beindította a gázt, s ahogyan fény került az útra, elindultunk.

Sokáig figyeltem a némaságba burkolt eget, s rajta a rengeteg csillagot, mikor meguntam a tétlen tudatlanságot.
- Hova viszel? - fortyantam fel, de ásításban tört ki. Liam csak mosolyogva figyelte az utat tovább, de nem nézett rám. Hirtelen kedély változása szigort vett fel, s arcmimikája ráncokban tört ki.
- Hozzám.

Teljesen kiakadtam, mégis mire reagálhattam volna, az agyam kikapcsolt, s szemhéjaim lassan, hosszakat pislogva feladták a munkájukat, így elaludtam.

Pislogtam párat, mire felfogtam, hogy nem a megszokott sötét színek fogadtak, hanem egy csupasz fehér fal. Márvány-barna színű francia ágy volt alattam, s ugyan az a ruha csúszkált rajtam, kivéve a cipőm, mivel sehol se találtam. Minden klasszikus volt, és személyiség nélküli, mint apám hálószobája. Sokáig figyeltem mindent körülöttem, nem akartam kiszállni az ágyból, de miután megmozdultam, megéreztem hólyagom kényelmetlenségét, így elkezdtem keresni az illemhelyet.

Lassan már toporzékolva jártam körbe-körbe a szobában lévő ajtók közt, de csak gardróbot, egy üres szobát találtam, és mellé egy folyosóra vezető ajtót, amit csak fontolóra vettem, de nem akartam kimenni. Egészen eddig a percig, mert éreztem, hogy lassan már nem fogom bírni. Kirontottam egy fehér falú, csempézett folyosóra, s reflex szerűen nyitottam be minden ajtóba, míg végül rá nem találtam a toalettre.

- Ennél hangosabb nem is lehetnél te lány! - hallom meg Liam hangját, ahogyan felfedező sétámban rám talált, amint éppen bevertem a sípcsontom egy szekrényben. - Amúgy van rántotta, egyél! - mutatott jobbra, majd elindult, s én követtem. Leültem egy bárszékre, mivel étkezőasztalt nem láttam, csupán a gránitból épített bárpultot, s előtte lévő konyha készletet. Elém rakott egy tányérral az ételből, s én falatozni kezdtem.

- Hol vagyunk? És most mi lesz? Megtalálták őket? Most mi van?  Ez isteni.. - mormoltam tele szájjal, s inkább örültem, hogy nem látom magam, hogy mivé lettem. Csak feltette a kezét védekezés ként, majd leült mellém, s figyelte, ahogyan élvezettem falom az egyszerű reggelit.
- Mint már mondtam, nálam vagyunk, nem tudom, hogy mi lesz most, és nem találták meg őket, mert csak annyi derült ki, hogy melyik kerület. És sok olyan ház van! - kacsintott -  És mire hozzájuk érnének, már nem lesznek ott. És nem tudom értelmezni a mi van kérdésed, plusz köszönöm!
- Hogy érted, hogy már nem lesznek ott? - kérdeztem, hiszen vagy túl korán volt még ehhez nekem, vagy csak egyre ostobább leszek.

- Úgy, hogy olyan két óra, és itt lesznek. Addig is, rengeteg dolog van, amit meg kell beszélnünk! Például, hogy nem tudod, hogy ki az apám, se azt, hogy tudod, ki a maffia vezére! - lénye tárgyilagos lett, s igazán most éreztem, hogy egy kihallgatáson vagyok.  Csak bólogattam, de cselekedetem igazából leplezte a szökési terveimet. Nem fogok Zaynnel találkozni! Ezek után már soha. Úgy is visszafogok kerülni Amerikába, ő börtönbe kerül, s elfelejtjük egymást..ügye?

2014. május 8., csütörtök

Twenty-one


Wendy Moon


Némaságra intettem Zaynt, és fel-le jártam a szobában. A feszültség tetőfokán már ott voltam, hogy a földre csapom a kagylót, de ha megtenném, lehet nem tudnék beszélni apámmal. Csöng. A lélegzetem is elállt, mikor valaki felvette, s hallottam szuszogását.
- Apa? Apa! Hahó! - zokogtam fel megkönnyebbülten, s találkozott zaklatott tekintetem Zayn megdöbbent, majd dühös arckifejezésével, de most nem érdekelt. - Apa! Mondj valamit! Én vagyok az Wendy! - próbáltam halkan beszélni, de remegő hangom hangosabb volt a kelleténél. 
- Itt az FBI. Ön Albert Oliver Moon lánya? Hol tartózkodik jelenleg? Jól van? - hangom elhalt, mikor nem édesapám hangját hallottam meg, hanem egy idegen férfiét. A telefon a földön landolt, mikor Zayn kivette a készüléket, majd kinyomta. 'Miért nem apám vette fel?'

Csak bámultam a készüléket könnyes szemekkel, és nem értettem már semmit sem. Nem hallottam már Zayn üvöltését, hogy mit képzelek magamról, nem figyeltem arra sem, hogy nyílik az ajtó. Egyszerűen nem voltam rájuk hajlandó! Miért kellene itt maradnom, csak azért, mert ők azt mondják? Mégis kik ők hozzám képest? Banditák, gyilkosok, tolvajok? És én ki vagyok már? Az egyik legbefolyásosabb férfinak a leánya, aki embert ölt, csak, mert elborult az agya! És még végig se gondoltam az egészet! Talán két vagy három hete lehetek itt, de így is megváltoztam.  Visszavágyom a régi, unalmas életembe, ahol rengeteg konferencián kellett ülnöm, csak, hogy apám megnyugodjon, hogy biztonságban vagyok. És én akkor mindig zsörtölődtem, hogy mégis ki rabolna el!? Erről ennyit...

A bámulásból ajtócsapódásra ébredtem fel, s ahogy körül néztem nem volt senki. Az ablakhoz sétáltam és figyeltem a boldog embereket, akik elsétáltak a ház előtt, vagy akik csak elsiettek. Nekik mennyivel könnyebb az életük, mint nekem! Nincsenek olyan problémáik, mint nekem.. mégis úgy érzem, én nem tudnék úgy élni, mint ők. Leültem az ágyra, majd a hátamra fekve a plafont figyeltem. Ha nem apám vette fel a telefont..akkor mi lehet vele? És miért az FBI-nál van a készülék? Annyi kérdés, és senki se akar rá válaszolni. Nekem kell utána járnom, és csak úgy tudok, ha elmegyek a kapitányságra! Az éjjeliszekrényen lévő órára pillantottam, és nem érdekelt, hogy hajnali kettő van. A fürdőben rendbe szedtem magam, az alvadt vért lemostam, ahogyan a sminket is, majd a ruhát átváltottam egy fekete csőszárúra és egy kék blézerre, amire egy farmerkabátot húztam. A hajam tetejét felkötöttem, így nem lógott a szemembe, majd a fehér tornacipőm után kilestem az ajtón. Egy lelket se vettem észre, így kilopóztam, s az ajtót magam után halkan bezártam. 

A feszültség egyre jobban nőtt bennem, s hiába próbáltam szájon lélegezni, féltem, hogy a hangos szívdobbanásaimat bármikor meghallhatják. Elhaladtam Nicole szobája mellett, s végre eljutottam a lépcsőhöz is. Behunyt szemmel léptem egyet lejjebb és örültem, hogy nem reccsent meg. Láttam fel-fel villanó fényeket a falakon, s azt hittem ott ájulok el, mikor a hangok is eljutottak hozzám. Zayn és Louis tévéztek, s reméltem, hogy eléggé eltudnak bambulni ahhoz, hogy ne vegyenek észre, így lazán sétálni kezdtem, mintha a konyhába igyekeznék, majd mikor az előszobába keveredtem, kiengedtem a bent maradt levegőt, majd gyorsan kisomfordáltam az utcára és futni kezdtem.

A lámpák megvilágítottak a kihalt utcán, mikor elszaladtam alattuk, s párszor megbotlottam a saját lábamban, vagy csak egy kőben. A bokám kibicsaklott, de nem érdekelt, csak az, hogy megtudjam az igazságot. És féltem, hogy mikor valaki belép a szobámba, és meglátja az üres helyet, utánam fog szaladni. Ahogyan elönti a düh, a feszültség testét, ahogyan elfeketéllik szembogara, izmai megfeszülnek, erei kidagadnak.. nem akarom, hogy bárki is megtaláljon! Egy újabb szökési tervem született, amit nem szökésnek szántam, de ha egyszer el se engednének, mit csináljak? Nekem kell győznöm. Miért hagynám, hogy olyan emberek, mint Zayn, legyőzzön? Én soha nem veszítek! Soha! 

Fogalmam se volt, hogy mik merre vannak, csupán az ösztön hajtott, s örültem, mikor megláttam a "rendőrség" felíratott egy táblánál. A szemem kiszáradt a nyári szellő erős lökéseitől, s mikor felrántottam a kapitányság ajtaját, eleredt az eső. Zaklatottan sétafikáltam a recepció mögött ülő hölgyre, akinek szőke haja tarkójához volt igazítva, s egy hajszálat se engedett előre hullai. Zöld szemei picit emlékeztettek Harryre, de rögtön kizártam őket a fejemből. 
- Miben segíthetek hölgyem? - hangja mély és öblös volt, furcsán nőies. Megköszörültem a torkom, hogy mégis hogyan fogjak bele..
- Wendy Oliver Moon vagyok! - mutatkoztam be, s reménykedtem, hogy innentől átveszi a szót, és segít nekem. Pupillái megnőttek, s végig mért szemével.
- Kérem.. segítsen! - prüszköltem ki a szavakat, s mint ha filmben lettem volna, mennydörgött az éjszaka, s a fény mindent beborított. Nem néztem hátra, mert féltem, hogy valaki utol ért. A nő hátra nézett, majd rám, s felállva eltűnt a látókörömből. Hátrasandítottam, de nem láttam senkit, így egy picit lenyugodtam. 
- Erre! - valaki a kezét vállamra rakta, s azt hittem, majd' meghalok, de mikor lenéztem, láttam a kis termetű nőt. Alig érhetett a vállamig, s kék nadrágkosztümöt viselt. Egy fehér folyosón vezetett végig, majd kérte, hogy foglaljak helyet, egy szürke falú kis szobában, amelynek egyik falán egy hatalmas tükör volt. 'Most kihallgatnak?' Néztem a tükröt, s rögtön rájöttem, hogy a másik oldalon szoktak állni az emberek és figyelnek. De miért hozott ide? 

- Jó napot! Én James Fenroy vagyok, rendőrfőnök. Ügye tegezhetlek? - ült le elém egy harmincas éveiben járó férfi, akinek fekete haja hátra volt nyalva. Fekete öltönyt viselt, mégis a szeme fogott meg, s annak színe. Kék írisze volt aranypettyekkel, s szembogara körül fehér csík körözött. 'Nagyon ijesztő!' Csak bólintottam válaszul, s ő mosolyogva figyelte, ahogyan belép egy idegen ismerős a helységbe. Kék farmerkabátot viselt alatta fehér inggel, s ugyanolyan farmergatyát hordott, barna bakanccsal. Barna szeme a földet pásztázta, s barna haja félig az ég felé állt, de a vége lefelé konyult. Kerestem az emlékezetemben a borostás arcát, s rögtön az edzőterem jutott eszembe és a neve.
- Liam? - suttogtam, s hangomra felkapta tekintetét. Szemei alatt ott éktelenkedtek a fekete karikák, amik arra sugalltak, hogy már egy jó ideje kávén él, és nem alszik.
- Ismeritek egymást? Honnan? - szólal fel a "főnök", s Liam rezzenéstelen arccal leül mellé, s keresztbe teszi mellkasa előtt a karját. Szótlanul nézzük egymást, végül sóhajt egyet.
- Múltkor sétálni volt egy testőrével, és én véletlen leöntöttem kávéval. - ránt vállat, s én a számat egy vonallá szorítottam. 'Miért hazudik?'
- Rendben. Akkor.. Wendy kérlek elmondanád, hogy miért jöttél ide? Hogy mi történt veled? - tért a lényegre James felügyelő, s én picit megráztam a fejem, a hirtelen fordulattól.

Elmeséltem az én szemszögemből a tűzesetet, ahogyan az egyik dolgozó próbált segíteni, ahogyan a konyhába értem, ahogyan elájultam. Elmondtam, hogy Zaynéknél aludtam, s hogy segítettek. Néhány dolgot kihagytam, miszerint "fogságban" tartottak, s megöltem egy embert. Valamiért nem akartam Zaynt és a többieket rács mögé juttatni, s ebben Liam kérő és csalódott tekintete is segített. A mesémet egy szóval se zavarták meg, végig hallgatták, majd a férfi csak megköszönte, majd kivonult a helységből, én pedig Liammel maradtam kettesben.
- Miért vagy itt igazából? - Liam hangja feszült volt, s csöndes. Előre hajolt, s összekulcsolta a fém asztalon kezét.
- Válaszokat akarok! - suttogtam magabiztosan, s mikor nyitotta száját, visszajött a férfi. Közömbösen figyelt minket.
- Kérem! Eltudná mondani a címet, hogy hol tartózkodik Nicole  Soninclar, Harry Styles és Zayn Malik? - megfagytam a helyemen. Nem akartam őket idehozatni. Én ezt nem akartam, de még azt se tudtam, hogy hol laknak! Liam összeszűkített szemekkel figyelt engem, s várta a válaszom, miközben éreztem, ahogyan megfeszülnek izmai. Éreztem, hogy innen már nem jövök ki jól.
- Nem tudom.. valahol a belvárosban. Panel féleségben.. - dadogom, mint egy öt éves, s szégyenemben elakartam süllyedni. 'Miért árultam el őket?'